Fórumokat szervezünk vesebeteg/ művesekezelt emberek, barátaik, családtagjaik számára az élődonoros transzplantációról.Azóta az élődonoros átültetések száma egyre nő. Egy-egy rendezvény közvetlen eredményeként 3-4 pár jelentkezik kivizsgálásra. A program folytatódik.

Talán ott kezdeném, hogy 30éves vagyok, március óta vagyok PD-s dialízisen. Cukorbetegség ami ide vezetett.
A tavaszi Fórumra az állomáson kaptam a meghívót és akkor még elég pocsékul voltam, de egy percig sem volt kérdés, hogy ott a helyem. Hajtott a kíváncsiság és valami belső kis érzés, hogy mennem kell. És nem is csalódtam! Talán furán hangzik, de jól éreztem magam! Kicsit testközelbe került ez az egész – a dialízis, a várólista, a transzplantáció. Napokig a hatása alatt voltam : csodálatos és megható élmény volt. Olyan embereket láttam előadást tartani, akikre ismeretlenül is felnézek. Valami olyan megfogalmazhatatlan sugárzik a belsőjükből, ami nyugalommal, reménnyel, bizalommal töltött el.
Jó csomó vizsgálat után, júniusban kerültem a kombinált várólistára. Azóta már rutinosan élem a dializáltak mindennapjait. Egymáshoz szoktunk! A környezetemben jó páran tudják, mi történik velem, és úgy gondolom, igenis beszélni kell róla, mert hirtelen az embert körülveszik a „sorstársak” , és csak kapkodom a fejem, hogy jé a kolléganő apukája is átültetett, a tv-beli sorozatban is épp átültetés van, a családi barát ismerőse kombinált átültetésen esett túl – és jó ezekkel az emberekkel beszélgetni. A sors keze, hogy én csak a pozitív példával találkozom, a jó tapasztalatokkal - és ezek megerősítenek.
Aztán ismét megláttam a Fórumos meghívót az állomáson. Hát persze, hogy megyek! Csodálkoztam is, hogy csak én vagyok ilyen lelkes, hogy csak én megyek el. Pedig úgy gondolom, aki lehet olyan szerencsés, hogy várólistára kerülhet, annak igenis ott a helye!
És ismét nem csalódtam! Csodálatos emberek ők, egytől egyig! Langer Professzor, aki a szervátültetés történetéről tartott érdekes előadást. Egészen az ókornál kezdve eljutva hazánk élharcosaihoz. Hány - néha már őrültnek tűnő kísérletet folytató orvos kellett ahhoz, hogy ma itt tartsunk. Chmel Doktornő, aki a várólistára kerüléshez adott segítséget előadásával. Megnyugtató, hogy nem egy fekete dobozba kerülnek be az adatok, aztán majd lesz valami, hanem emberek mérlegelnek, mindenkor a segítséget tartva szem előtt. Végül Piros Doktor, aki az élő donoros transzplantációt mutatta be. Képekkel is illusztrálva a műtétet lépésről lépésre. Fura a témát nézve ilyet mondani, de látszott rajta mennyire lelkes. Szakmájuk legjobbjai Ők, és látszik, hogy szeretik a munkájukat, nem sajnálva az időt és energiát! És bár a legnagyobb dolgot adják – az Életet – megmaradtak alázatosnak. Látszik, hogy tele vannak tudással, tenni akarással. Tapasztalatuk és komoly tudásuk mellett tudnak vidámak lenni és humorosra fordítani mondanivalójukat, sokszor talán indulatosnak tűnő kérdésekre is higgadtan válaszolnak. Állják a tömeg kérdéseit, türelemmel válaszolnak mindnekinek. Ritkaság ez a mai világban, egyre ritkább ez orvosok között.
És a szervezőkről se feledkezzünk meg, akik kitartó munkájukkal igyekeznek felhívni a figyelmet mindennek fontosságára. Mióta követem munkájukat akár személyes részvétellel, akár a médiákból értesülve már tudom, hogy én is szeretnék segíteni majd
Ismét megható volt látni az Alapítvány fotósának alkotásait. Valamint az élődonoros párokat, akik életet ajándékoztak valamely családtagjuknak. Különleges emberek ők, akik tényleg tudják mi is a Szeretet.
És ami nekem ezúttal a sok jó közt a legjobb volt – a két idei nagykövet – Börcsök Enikő és Both András. Tisztelet mindkettejüknek! Talán kicsit elfogult leszek, de ki szeretném emelni Both András színművészt, akinek élet - és világszemléletét tanítani kéne, vagy legalábbis megpróbálni így élni. Örök jókedvű, örök optimista. Annyira lazán festi le az egészet, mintha az ember 10dkg sajtot vásárolna a helyi közértben – bár ahogy láttam, Ő így is éli meg.
Be kell valljam férfiasan, mikor a dialízistől kezdtem jobban lenni és túl voltam a sok vizsgálaton a várólistára kerülés miatt, amikből azért volt nem kellemes is – kicsit fellélegeztem – hogy nahát ez is megvan! És akkor kaptam ismét frászt – mert rájöttem, hogy a neheze még hátra van. És bármennyire szeretnék már újra egészségesen élni, annyira félek is. Igen félek az altatástól, a műtéttől, az utána következőktől – de persze ott legbelül tudom, hogy minden rendben lesz, mert rendben kell lennie, hogy utólag majd csak jót kacagok mindezen, mint tettem az eddigi törések után is. És nagyon sokat segített András, ha nem is teljesen, de sokban enyhültek félelmeim és ezt ezúton köszönöm neki.
Szeretnék további sok kitartást és sikeres munkát kívánni a Transzplantációs Alapítvány és a Nemzeti Veseprogram munkatársainak. Remélem még sok ilyen hasznos programmal keltik fel az érdeklődést az emberek körében.

Mészáros Laura